A 2026-os labdarúgó-világbajnokság történelmi bővítése új korszakot ígért: több résztvevő, szélesebb földrajzi reprezentáció, nagyobb esély a feltörekvő futballrégióknak. A kérdés az volt, hogy a 48 csapatos mezőny valóban közelebb hozza-e egymáshoz a kontinenseket – vagy csak láthatóbbá teszi a különbségeket. Az adatok inkább az utóbbit igazolják.
A 2026-os világbajnokság egyik legfontosabb tanulsága, hogy hiába bővült 48 csapatosra a mezőny, a torna legfontosabb szakaszai továbbra is ugyanahhoz a szűk elithez tartoznak. Az elődöntőkben és a döntőben ismét európai és dél-amerikai válogatottak szerepeltek: Argentína és Spanyolország a döntőig jutott, míg Anglia és Franciaország az elődöntőben zárt.
A mellékelt térképen jól látható egy egyszerű, de sokatmondó minta: azok az országok kapnak sötétebb árnyalatot, amelyek több mérkőzést játszottak, vagyis tovább jutottak a tornán. A földrajzi eloszlás alapján gyorsan kirajzolódik, hogy a világbajnokság későbbi szakaszai továbbra is elsősorban Európai és Dél-Amerikai csapatokhoz kötődnek.
Ez a jelenség önmagában nem új, de a kibővített formátumban még látványosabbá vált. Bár a 48 csapatos rendszer több országnak adott lehetőséget a részvételre, a végjátékba jutó válogatottak köre alig változott: a futball globálisabb lett, de az élmezőny továbbra is meglepően állandó maradt.
Ázsia és Óceánia: a létszám nőtt, az eredmények kevésbé
A legnagyobb kérdés az ázsiai futball esetében az volt, hogy a több kvóta valódi áttörést hoz-e. A válasz egyelőre nem. Az Ázsiai Labdarúgó-szövetség (AFC) kilenc csapattal szerepelt, de egyikük sem jutott be a legjobb 16 közé. Japán és Ausztrália ugyan elérte a legjobb 32-es szakaszt, de az ázsiai válogatottak többsége már korán búcsúzott. Óceánia esetében még egyértelműbb a kép: Új-Zéland egyetlen résztvevőként nem tudott versenyben maradni a torna későbbi szakaszáig.
CONCACAF: hazai pálya, de korlátozott előrelépés
Az észak- és közép-amerikai régió (CONCACAF) három csapata is bekerült a legjobb 16 közé: az Egyesült Államok, Mexikó és Kanada. Ez azt jelenti, hogy a hat résztvevő fele továbbjutott az első körből. Ugyanakkor egyikük sem jutott a negyeddöntőnél tovább. A régió fejlődése egyértelmű, de a legmagasabb szinten még mindig jelentős a különbség Európához és Dél-Amerikához képest.
Afrika közelebb került, de még nem az elit része
Afrika teljesítménye már összetettebb képet mutat. A CAF tíz csapattal indult, közülük több válogatott is stabilan szerepelt, de csak két csapat jutott a legjobb 16 közé. Marokkó negyeddöntős szereplése újabb bizonyítéka annak, hogy az afrikai futball képes felvenni a versenyt a legjobbakkal, de a kiugró eredmények még mindig inkább egy-egy csapathoz kötődnek. Másképp fogalmazva: egy afrikai válogatott számára továbbra is jóval nehezebb rendszeresen eljutni a torna végső szakaszába, mint egy európai vagy dél-amerikai csapatnak.
Európa és Dél-Amerika fölénye már a legjobb 16 között látszik
A legszembetűnőbb különbség a két hagyományos futballközpont, Európa és Dél-Amerika teljesítményében látható. A Dél-amerikai Labdarúgó-szövetség (CONMEBOL) hat válogatottal vett részt a tornán, és közülük négy – vagyis a mezőny 2/3a – eljutott a legjobb 16 közé vagy tovább, ami kiemelkedő arány. Uruguay kivételével mindenki túllépett a csoportkörökön és gyakorlatilag az első kiesési szakaszt is sikeresen vette. Argentína egészen a döntőig jutott, Brazília, Kolumbia és Paraguay pedig szintén 5-5 mérkőzésen játszott.
Európa esetében a kép árnyaltabb, de a teljesítménye továbbra is erős. Az UEFA 16 résztvevője közül hét jutott a legjobb 16 közé, Németország és Hollandia a vártnál előbb búcsúzott. Mivel az európai válogatottak nagy számban jutottak tovább a kieséses szakaszba, az egyenes kieséses mérkőzéseken gyakrabban kerültek egymással szembe. Az európai csapatok egymás ellen vívták a továbbjutásért zajló mérkőzések jelentős részét, így saját régiójukon belül is egymást ejtették ki. Ezzel szemben a dél-amerikai válogatottak sikeresen elkerülték egymást a torna ezen szakaszában, Mexikó–Ecuador párharcot leszámítva, ami kedvezőbb útvonalat biztosított számukra a továbbjutáshoz.
Az európai csapatok ráadásul a végjátékban is domináltak: Portugália a legjobb 16 között zárt, Belgium, Norvégia és Svájc a negyeddöntőig jutott, míg Anglia és Franciaország az elődöntőig, Spanyolország a döntőig menetelt.
A bővítés több országot hozott, de nem több esélyest
A számok alapján a 48 csapatos világbajnokság legfontosabb hatása a részvétel kiszélesítése volt, nem pedig az erőviszonyok kiegyenlítése. Egy dél-amerikai csapatnak a jelenlegi adatok alapján nagyságrendekkel nagyobb esélye van a kieséses szakasz elérésére, mint egy ázsiai vagy óceániai válogatottnak. Európa szintén stabilan magas teljesítményt mutat, miközben Afrika és a CONCACAF országai inkább a felzárkózó csoportot alkotják.
A világbajnokság tehát több ország számára nyílt meg, de a végjátékhoz vezető út továbbra is ugyanazokon a régiókon keresztül vezet. A futball térképe nagyobb lett, de az erőviszonyok egyelőre nem változtak meg alapjaiban.
