Szerző: Nagy Krisztina
Magyarország egykor bővelkedett természetes eredetű, úgynevezett őstavakban, amelyek évszázadokon át meghatározták egy-egy táj arculatát és ökológiai egyensúlyát. Napjainkra azonban e különleges vizes élőhelyek súlyos válságba kerültek: a klímaváltozás miatt csökkenő csapadékmennyiség, az elhibázott vízgazdálkodás, valamint az emberi beavatkozás következtében több tó a teljes kiszáradás közelébe jutott. Bár jelentős ökoturisztikai és infrastrukturális fejlesztések zajlanak uniós támogatással ezek körül a tavak körül, a víz fokozatosan eltűnik, kockáztatva a teljes kiszáradást.
Az Európai Unió az elmúlt években forrásokat biztosított nemcsak a természetes tavak turisztikai hasznosítására, hanem azok ökológiai helyreállítására is. Az EU-s projektek egyik célja, hogy a vízmegtartást, az élőhelyek megóvását és az emberek környezeti szemléletformálását összehangolt módon támogassák. A kérdés azonban továbbra is nyitott: sikerül-e valóban fenntartható módon megőrizni ezeket az értékes természeti kincseket, vagy már késő?
Elkészült horgászhelyek, elpusztult halak, eltűnő tavak
A vajai őstó, az Északkelet-Nyírség egyik különleges természeti kincse, a kiszáradás szélén áll. A korábban 78 hektáros, úszólápjairól ismert tó mára lesújtó látványt nyújt: a meder üres, és a víz helyét lassan csak egy nagyobb pocsolya veszi át. A drámai állapotok kialakulásáért az évek óta tartó csapadékhiány, a rendszertelen és szélsőséges időjárási viszonyok, valamint az elavult vízgazdálkodási infrastruktúra okolható. Ezek együttesen idézték elő a tó vízszintjének folyamatos csökkenését. A talajvízszint több mint egy méterrel alacsonyabb a korábbi átlaghoz képest, a Tisza alacsony vízállása miatt pedig természetes utánpótlás sem érkezik. A Hortobágyi Nemzeti Park hiába próbált vízpótlást biztosítani.
Az országos és európai közösségi jelentőségű természetvédelmi élőhelyet érintő beruházások „A Nyírség turisztikai kínálatának integrált fejlesztése” nevű, EU-s forrásból megvalósult projekt keretében történtek, összesen mintegy 170 millió forintból. A projekt keretében kilátó, látogatóközpont, új horgászhelyek, játszótér, esőbeállók létesültek, valamint a zöldfelületeket is rendezték. Egy 12 méter magas kilátót is építettek, amelyről az őstó teljes területe belátható lenne, már ha a tó vízszintje megfelelő volna.
Bár az elmúlt években jelentős turisztikai fejlesztések zajlottak a területen, melyeknek célja a térség turisztikai vonzerejének növelése volt, félő, hogy ezek a természetes környezet megléte nélkül elveszítik funkciójukat, ugyanis most az élővilág túléléséért küzdenek a helyiek. A megmaradt, sekély vízben még vannak teknősök; kagylók és halak próbálnak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, de egyre több az elpusztult élőlény is. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy orvhorgászok jelentek meg a kiszáradó tó körül, kihasználva a kritikus állapotot. Noha elkészült egy nagyszabású vízpótlási terv, amely a Tiszából hozna vizet a térségbe, a megvalósítás még hosszú éveket vehet igénybe, és addig lehet, hogy a vajai őstó végleg eltűnik.
A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság is, mint természetvédelmi kezelő, figyelemmel kíséri a tó állapotát, és a jogszabályoknak megfelelő beavatkozásokat végez. A jelenlegi helyzet kezelésére az Igazgatóság és Vaja önkormányzata részleges vízpótlást végez, valamint egy kiegészítő kút fúrását tervezi. Hosszú távon a térségi vízgazdálkodás fejlesztése jelentheti a fenntartható megoldást.
Hasonlóan súlyos a Vekeri-tó esete, amely Debrecen egyik legnagyobb volumenű környezeti problémájává vált az utóbbi hónapokban, amely a vízhiány, az élővilág pusztulása és az intézményi felelősség kérdése körül bontakozott ki. A tó teljes vagy részleges kiszáradása miatt halak és más vízi élőlények tömegei pusztultak el, a parton oszló tetemek súlyos közegészségügyi és természetvédelmi kockázatokat vetettek fel.
A helyi lakosság, civilek és aktivisták közérdekű bejelentések sorozatát tették több hatóság felé, többek között a megyei kormányhivatalhoz, a Tiszántúli Vízügyi Igazgatósághoz (Tivizig) és a tó tulajdonosához, a Nyírerdő Zrt-hez. Felvetéseik a halak megmentésére, a vízpótlás lehetőségére, az önkéntes mentőakciókra és a meder kármentesítésére irányultak. A bejelentésekre sokáig nem érkezett érdemi intézkedés, az intézmények egymásra mutogattak, míg végül a Nyírerdő Zrt. március 17-én megkezdte a halak mentését a megyei horgász-szövetséggel együttműködésben.
A Víz Koalíció március 22-én civil eseményt is szervezett a tóhoz, ahol a résztvevők megerősítették, hogy a mentés valóban elindult. Ugyanakkor Zeke László ügyvéd súlyos jogi kérdéseket vetett fel: szerinte a történtek kimerítik az állatkínzás és természetkárosítás fogalmát, különösen, mivel a Vekeri-tó hivatalosan helyi védett természeti terület, és vélhetően több védett hüllő- és kétéltűfaj élőhelye is. A jogász szerint egy független szakértői vizsgálat elengedhetetlen lenne a felelősség megállapításához.
A tó kiszáradásának hátterében Debrecen és környéke súlyos vízhiánya áll. A Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság (Tivizig) vezetője, Csűrös Krisztián egy konferencián kiemelte: a belvízvédelmi tározók szinte mind ki vannak száradva, és a Fancsikai tavakhoz hasonlóan a Vekeri-tónak sincs természetes vízutánpótlása.
A megoldást a Civaqua-program folytatása jelentheti, melynek első üteme – amely a Tisza vizét a Keleti-főcsatornán át a Tócó-patakba vezeti – már elkészült bruttó 16 milliárd forintból, EU-s támogatással. Azonban a program második üteme, amely a Vekeri– és más erdőspusztai tavak vízellátását is biztosítaná, még el sem kezdődött. A 2024. március 4-i kormányhatározat értelmében a program folytatására 40,46 milliárd forintot különített el a kormány az Országos Vízügyi Főigazgatóság és a Tivizig részére a KEHOP Plusz fejlesztési alapból. Papp László, Debrecen polgármestere ezt márciusban hivatalosan is megerősítette: a projekt visszakerült a tervezési fázisba, és reményeik szerint 2025-ben elindulhat a kivitelezés.
A Vekeri-tó válsága nemcsak környezeti, hanem jogi és társadalmi szempontból is súlyos problémákat vet fel. A történtek rávilágítanak a vízgazdálkodási hiányosságokra, a természetvédelem alulértékeltségére és a hatósági tehetetlenségre. Ugyanakkor a Civaqua-program második üteme reményt adhat a jövőre nézve, hogy a térség vizes élőhelyei hosszú távon is fenntartható módon megőrizhetők legyenek.
Sikeres őstómentés uniós forrásból
Szerencsére van példa sikertörténetre is a hazai őstavak megmentésére tett kísérletek között. A tiszaalpári Nagy-tó megújulása az egyik leglátványosabb hazai példa arra, hogyan lehet uniós forrásból természeti értékeket megőrizni és helyreállítani. A tó korábban inkább sekély, kiszáradásra hajlamos mocsárként működött, melyben a túlmelegedett víz rendszeresen a halállomány pusztulásához vezetett. Emellett a meder is jelentős mennyiségű szerves üledékkel volt feltöltődve. A problémák egyik oka az volt, hogy a Nagy-tó és a szomszédos tiszaalpári Holt-Tisza közötti csatorna eliszaposodott, így a víz szabályozott átvezetése nem volt biztosított.
2016–2017 folyamán a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság (KNPI) egy átfogó élőhely-rekonstrukciós projektet hajtott végre a területen. A „Vizes élőhely rekonstrukciója és a fokgazdálkodás lehetőségének megteremtése a tiszaalpári Nagy-tó területén” lenevezésű beruházás a KEHOP program részeként, 358 millió forintos uniós támogatásból, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával, a Széchenyi 2020 program keretében valósult meg.
A projekt során héthektáros nyílt vízfelületet és egy kéthektáros költőszigetet alakítottak ki. A költőszigeten ma sirályok és különböző gémfélék fészkelnek, míg a vízfelület megfelelő mélységének biztosításával (legalább egy méter) nemcsak a madárfajok számára nyújtanak ideális táplálkozó- és pihenőhelyet, hanem a halak túlélését is lehetővé teszik az áradásokat követően. Felújították a tavat és a Holt-Tiszát összekötő csatornát, valamint a szabályozó zsilipet, ezáltal biztosítva a víz és a halállomány szabad mozgását a két víztest között.
Egy további fontos elem volt a környezeti állapot javítása: a tó melletti egykori tőzegbánya tavat több száz gumiabroncstól tisztították meg, és összekapcsolták a Nagy-tóval, újabb ökológiai kapcsolatokat teremtve. A projekt eredményeként a Nagy-tó ma a Dél-Tisza-mente egyik legértékesebb madárélőhelyévé vált, ahol rendszeresen fészkelnek többek között nagy kócsagok, vörös gémek, kanalasgémek, bakcsók és megjelennek táplálkozás céljából a rétisasok is. Ez a fejlesztés kiváló példája annak, hogyan lehet uniós támogatással természetvédelmi és ökológiai célokat szolgáló, hosszú távon fenntartható rekonstrukciót megvalósítani.
E cikk az Európai Unió finanszírozásával készült. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.
