Európában lakni nemcsak pénzkérdés, hanem kulturális kérdés is. Ezt mutatják az Eurostat friss adatai is: miközben az Európai Unióban élők közel kétharmada (68%) saját tulajdonú lakásban él, az egyes országok között hatalmas különbségek vannak. És ezek a különbségek nemcsak a statisztikákban, hanem a mindennapi döntésekben is megjelennek.
A lakástulajdon aránya Kelet-Közép-Európában kiugróan magas. Romániában a lakosság 94 százaléka él saját ingatlanban, Szlovákiában 93, Magyarországon pedig 92 százalék ez az arány. Ezekben az országokban a „saját lakás” nemcsak befektetés, hanem biztonsági háló is: egyfajta garancia arra, hogy az embernek mindig van hova hazamennie. Ennek történelmi okai is vannak, a rendszerváltás utáni privatizációtól a gyenge bérlakásrendszerekig.
Nyugat-Európában ezzel szemben egészen más a helyzet. Németország az EU egyetlen olyan országa, ahol többen élnek albérletben, mint saját lakásban: a lakosság 53 százaléka bérlő. Ausztriában (46%) és Dániában (39%) is magas a bérlők aránya. Ezekben az országokban az albérlet nem átmeneti megoldás, hanem hosszú távon is elfogadott életforma, erős jogi védelemmel és stabil bérleti piacokkal.
A történet azonban itt válik igazán érdekessé. Miközben a németek otthon gyakran nem vásárolnak ingatlant, egyre többen vesznek lakást vagy házat külföldön. Magyarországon, Romániában és Spanyolországban is nő azok száma, akik német nyugdíjjal, megtakarítással vagy befektetési céllal jelennek meg a helyi ingatlanpiacon. Az okok ismerősek: alacsonyabb árak, kedvezőbb adózás, jobb klíma, vagy egyszerűen egy „B terv” az időskorra.
Így alakul ki az európai lakhatás egyik paradoxona: a magyarok, románok és szlovákok otthon szinte kivétel nélkül tulajdonosok, miközben a nyugat-európai bérlők közül sokan Kelet- és Dél-Európában válnak ingatlantulajdonossá. A számok mögött tehát nemcsak gazdasági különbségek, hanem eltérő lakhatási kultúrák és életstratégiák húzódnak meg.
Forrás: eurostat
