László József esszéje
Vannak egyszerű szavak, amelyek eljátsszák, hogy könnyen érthetőek, de amikor kimondjuk ezeket, kiderül, hogy nem egy jelentésük van, sok ember sokféleképp értelmezi őket, és fáradságos munkával is csak körülírni tudjuk értelmüket és tartalmukat, mert azok gyorsan változhatnak, már amennyiben a gyorsaságot évtizedekben vagy századokban mérjük.
Ilyen szó a világrend.
A világrendnek sok fajta meghatározása van, mindegyik azt írja körül, ahogy a nemzetközi rendszerben a hatalom, a szabályok és a kapcsolatok alakulnak az országok között. Meghatározza, hogy a világot hogyan kormányozzák – nem egyetlen kormány, hanem a nemzetek és intézmények közötti megállapodások, normák és hatalmi viszonyok bonyolult hálója révén.
A világrend idővel változik, technológiai, politikai, társadalmi és ideológiai tényezők függvényében, amelyek befolyásolhatják a globális hatalommegosztást és a normákat. Radikálisan változtathat az általánosabb történelmi tendenciák okán, vagy akár egyetlen nagyhatalom baklövései miatt is, ennek vannak jelen idejű példái is.
Manapság a huszadik századi világrend változásáról beszélünk, hiszen a második világháború alapjaiban rendezte át az erőviszonyokat. 1948-49-től a hidegháború kétpólusú világot teremtett, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállása határozta meg a kapcsolatokat.
Miután 1989-ben leomlott a berlini fal, csaknem egy évvel a Szovjetunió 1991 végi összeomlása előtt George Bush amerikai elnök „új világrendet” hirdetett. Két hónappal Donald Trump második elnöksége után Kaja Kallas, az Európai Unió külügyminisztere kijelentette, hogy „a nemzetközi rend olyan mértékű változásokon megy keresztül, amilyenre 1945 óta nem volt példa”.
A nemzetközi ügyekben tehát nincs egy világkormány, amely meghatározott és mindenki által elfogadott szabályok szerint kormányozna. Az államok közötti megállapodások változhatnak, így a világ bizonyos értelemben „anarchikus”.
Az anarchia azonban nem azonos a káosszal. A rend fokozatok kérdése, az idő múlásával általában maga a rend is változik. A német szociológus, Max Weber híres meghatározása szerint a modern állam olyan politikai intézmény, amelynek monopóliuma van a törvényes erőszak alkalmazására.
A legitim hatalomról alkotott elképzeléseink olyan eszméken és normákon alapulnak, amelyek változhatnak. Így a legitim rend a normák erejének elfogadásából vagy el nem fogadásából ered, vagyis minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle.
Amikor a világrendről van szó, azt mérhetjük a hatalom és az erőforrások elosztásában, valamint a legitimitást megalapozó normákhoz való ragaszkodásban, és a bekövetkező változásokban. Mérhetjük az erőszakos konfliktusok gyakoriságát és intenzitását is.
Az államok közötti stabil hatalommegosztás gyakran jár háborúkkal, a háború legitimitásáról alkotott nézetek azonban az idők során változtak. A 18. századi Európában, amikor Nagy Frigyes porosz király el akarta venni Szilézia tartományt a szomszédos Ausztriától, egy háborúval egyszerűen csak elvette azt. A második világháború után azonban az államok létrehozták az Egyesült Nemzetek Szervezetét, amely csak az önvédelmi célú háborúkat határozta meg legitimnek (kivéve, ha a Biztonsági Tanács másképp nem engedélyezi).
Amikor Vlagyimir Putyin orosz elnök csapataival megszállta Ukrajnát, és elfoglalta területe egy részét, azt állította, hogy önvédelemből cselekedett. mégpedig a NATO keleti terjeszkedése ellen. De az ENSZ legtöbb tagja megszavazta, hogy ítéljék el az agressziót, és azok, akik nemmel szavaztak, – mint Kína, Észak-Korea és Irán -, osztják az oroszok nézeteit.
Bár az államok panaszt tehetnek mások ellen a nemzetközi bíróságok előtt, ezek a bíróságok nem képesek végrehajtani a döntéseiket. Hasonlóképpen, bár az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazhatja az államokat a kollektív biztonság érvényesítésére, ezt ritkán tette meg.
Az öt állandó tag (Nagy-Britannia, Kína, Franciaország, Oroszország és az Egyesült Államok) mindegyike vétójoggal rendelkezik, és nem akartak kockáztatni egy nagyobb háborút. A vétó úgy működik, mint egy biztosíték vagy megszakító az elektromos rendszerben: jobb, ha kialszik a villany, mintha leégne a ház.
A 21. század második évtizedének végére világossá vált, hogy a korábban ismert, hidegháború utáni unipoláris világrend – amelyet az Egyesült Államok dominanciája és a globális liberalizmus ideológiája határozott meg – átalakulóban van.
A globális hatalmi egyensúly átalakulásának vagyunk tanúi, amelyet több tényező együttes hatása mozgat: a geopolitikai feszültségek fokozódása, a technológiai és gazdasági erőviszonyok átrendeződése, valamint a globális intézményrendszerek legitimitási válsága. Ebben az új kontextusban az Európai Uniónak lehetősége – sőt, felelőssége – is van arra, hogy új, meghatározó szerepet töltsön be a világpolitikai színtéren.
Az egyik legmarkánsabb változás Kína felemelkedése, amely gazdasági és technológiai téren kihívást jelent a Nyugat dominanciájára. Az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés, a digitális jüan bevezetése és Peking geopolitikai törekvései mind azt mutatják, hogy Kína a status quo módosítására törekszik.
Ezzel párhuzamosan Oroszország katonai akciói – különösen Ukrajna ellen – aláássák a nemzetközi jogrend stabilitását, és felhívják a figyelmet arra, hogy a katonai erő ismét elsődleges eszközzé válik a külpolitikai célok elérésében.
India erőt gyűjt, de nem kétséges, hogy a következő időszakban az eddiginél nagyobb. szerepet akar a világrend alakításában.
A globális Dél országai – Latin-Amerika, Afrika és Délkelet-Ázsia államai – szintén aktívabb szerepet követelnek maguknak, egyre kevésbé hajlandók alárendelni magukat a nyugati hatalmak érdekeinek. Az olyan fórumok, mint a BRICS bővülése és a regionális integrációk megerősödése, új pólusokat hoznak létre a nemzetközi térben
Az Európai Unió kihívásai és lehetőségei
Az Európai Unió az elmúlt években komoly próbatételeken ment keresztül: a Brexit, a migrációs válság, a COVID-19 járvány, majd az orosz-ukrán háború mind rávilágítottak az integráció sebezhetőségére, ugyanakkor megerősítették az európai szolidaritás és stratégiai autonómia iránti igényt. E kihívások közepette az EU felismerte, hogy nem maradhat pusztán gazdasági hatalom – geopolitikai szereplővé kell válnia.
Az új helyzet miatt változni fog a védelmi politika. Az ukrajnai háború megmutatta, hogy Európának az eddiginél függetlenebb, saját védelmi képességekre van szüksége. A közös haditechnikai fejlesztések, a katonai mobilitás és az uniós védelmi ipar megerősítése a jövő kulcskérdései. Az EU ugyan nem lesz katonai nagyhatalom egyik napról a másikra, de stratégiailag függetlenebbé válhat az Egyesült Államoktól.
Az energiafüggőség csökkentése nemcsak gazdasági, hanem geopolitikai kérdés is. Az EU a világ élvonalába tartozik a klímaváltozás elleni fellépésben, és a zöld technológiák terén is vezető szerepre törekszik, ugyanakkor az ibériai félsziget áramkimaradása figyelmeztető jel arra, hogy egyensúlyt kell tartani a régi és új technológiák között. Ez aztán lehetőséget ad arra, hogy a fenntartható fejlődés globális modelljévé váljon.
Az amerikai kormányzat izolacionista törekvései miatt az EU számára nagyobb játéktér nyílik a diplomáciában. Az EU továbbra is jelentős „puha hatalommal” (soft power) rendelkezik. Az emberi jogok, a jogállamiság és a multilateralizmus melletti kiállása révén közvetítőként léphet fel a globális konfliktusokban – feltéve, hogy belső kohézióját sikerül megerősítenie.
A világrend átalakulása tehát nem csak fenyegetés, hanem lehetőség is az Európai Unió számára. Miközben a nemzetközi rendszer multipolárissá válik, az EU olyan szereplőként léphet fel, amely az erő és az értékek egyensúlyát képes képviselni. Ehhez azonban világos stratégiai célokra, egységesebb külpolitikára és erős intézményekre van szükség.
Ha az Unió képes lesz új szerepet találni ebben az új világban, akkor alakítója is lehet a 21. századi világrendnek.
