Szerző: Proics Lilla
A pályázati beszámolóból egy szakmai alvállalkozókra és tanárokra alapozott TIE („Theatre in Education”) programsorozat rajzolódik ki, amire a Balatonszemesi Latinovits Zoltán Művelődési Ház mint fő konzorciumi tag 207 673 878 forint uniós pénzt kapott. Szép összeg.
A pályázati beszámolókban kerestem, hogy ki lehetett az éceszgéber, aki társakat kerített a balatonszemesi nagy munkához – minthogy a közzétett négyoldalas vezetői összefoglalóban nincsenek személynevek, csak intézmények. A szakmai beszámolók egyik szemléletes részlete segített: „A folyamat során a gyerekek a tanárral közösen kialakított fiktív világ keretein belül szereztek élményszerű tapasztalatokat, s ezeken át közelítenek különböző tanulási területekhez – ezt dr. Lutter Imre, drámapedagógus, előadóművész, színházi szakember emelte ki a svédasztalos ebéd után szakmai összefoglalójában, amit egy színházi nevelési folyamatot képletesen bemutató ismeretterjesztő filmmel támasztották alá.” Jellemző, hogy a projektről szóló szövegek ehhez hasonló általános megfogalmazásokkal élnek, mint hogy „tanár” – ám nem találtam egyetlen tanár nevét sem. De néhány kivétellel nemcsak a projekt megvalósítóinak talpasai hiányoznak, hanem a pályázat kiindulási vállalása sem világos, amely szerint a soproni Petőfi Színház évekkel korábban megvalósított TIE előadásainak módszertanát szándékozott fejleszteni. Nem derült ki, hogy ezeknek az előadásoknak a módszertana miként és miért volt releváns a Balaton környékinek induló projektben.
A beszámolók alapján feltételeztem, hogy dr. Lutter Imre lehetett a projekt megálmodója és vezetője, akinek a neve tehát többször is szerepel mint a nyitó és záró esemény résztvevője, továbbá film-, illetve versfesztiválon is tevékenykedik különféle szerepben. Továbbá: a projekt megvalósítói közt meglehetősen sokan a Magyar Versmondók Egyesületének tagjai is, így például a projekt menedzsere, Fenyák Éva, aki az Egyesület pénzügyi vezetője.
Mint később dr. Lutter Imrétől megtudtam, a szakmai programokat többek közt a Drámapedagógiai Társaság szakemberei vitték, köztük ő maga is, illetve rendezőként részt vett a munkában Wiegmann Alfréd és Kiss László, utóbbi haláláig a Magyar Versmondók Egyesületének alapító elnöke is volt. Ezért, illetve azért volt a téves feltételezésem, miszerint dr. Lutter vezette a projektet, mert számos funkciójában kapcsolódott a projekt különböző rendezvényeihez: a versfesztivált rendező Magyar Versmondók Egyesületének elnöke, a szemesi filmfesztivál zsűrijének tagja és a Latinovits Emlékmű Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Bujtor István Filmfesztivál igazgatója. Dr. Lutter azonban elmondta, hogy a projekt vezetője Farkas Zsuzsanna volt, a szemesi művelődési ház korábbi igazgatója. Róla annyit tudtam kideríteni, hogy a pályázat megvalósítása közepén felmondott, de a pályázatot „végigvitte”.
És hogy kapjunk valami benyomást a kétéves projekt változatos jellegéről, a pályázati beszámolóban egyebek mellett erről számolnak be: „Rengeteg koncert, ingyenes játszósarok gyerekeknek, kézműves portékák, kiváló programok és remek hangulat – nagyot szólt az idei Szemesi Napok, melyet Takács József, Balatonszemes polgármestere és Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának miniszterhelyettesi feladatokat ellátó parlamenti államtitkára nyitott meg, Farkas Zsuzsannával, a Balatonszemesi Latinovits Zoltán Művelődési Ház intézményvezetőjével, a Színház az egész: TIE-rendszerű új színházi nevelési módszer adaptálása, kiterjesztése a Balaton környékén című projekt konzorciumi vezetőjével.” Nagyot szólt tehát.
A szemesi Művelődési Ház új vezetőjével, Varga Csillával kétszer sikerült beszélnem. A főkonzorcium új igazgatója, minthogy a pályázat lezárulta után lett vezető, semmit nem tud a projektről. Ígéretet tett viszont, hogy kikéri a jegyzőtől a pályázattal kapcsolatos, nyilvánosságra hozható dokumentációt, elszámolást. Amikor másodszor hívtam, azt mondta, az ügy folyamatban van. Két hét várakozás után pedig hiába hívtam, már nem értem el. Alighanem gyorsan végigfutott az információ, hogy valaki érdeklődik a pályázat iránt: ugyanis miután telefonáltam az új igazgatóval, dr. Lutter Imre üzent egy közös ismerősünkkel, és felajánlotta, hogy keressem, ha kérdésem van. Mindenképpen szerettem volna látni egy pénzügyi beszámolót, mielőtt felhívom, de az a fenti módon, illetve a jegyzőt direktben keresve sem sikerült.
Dr. Lutter, ezúton is köszönöm, segített megérteni, hogy a hozzávetőleg 300 millió hogyan volt három konzorciumi partner pályázata – ami a nyilvános anyagokból nem derült ki. Az persze feltűnt, hogy a végösszegek a két forrásban nem teljesen stimmelnek – körülbelül 750.000 forint az eltérés, de minthogy a balatonszemesi önkormányzat és/vagy a művház három héten át sem volt hajlandó kiadni a vonatkozó iratokat, a következő kis ellentmondásra nincs magyarázatom:
A hivatalos kormányzati oldalon a következő összegek szerepelnek: Szerződésben megítélt támogatás összege (Ft) 207 673 878; Projekt összköltsége (Ft) 207 673 878; Kifizetett előleg összege (Ft) 252 747 553; Kifizetett támogatás összege (Ft) 47 806 410; Összesen tehát 300.553.963 forint. Ezzel szemben dr. Lutter Imre megmutatta egy képernyőfotón, hogy a támogatói okirat szerint a Balatonszemesi Művház 199.308.537, a Balatonboglári Művház 49.432.857 és a Nagykanizsai Művház 51.073.573, összesen tehát 299.814.967 forintot kaptak, ahogy azt a záró sajtóközleményben is írták: „Az elnyert támogatás összege: 299,81 millió Ft.”
Dr. Lutter mondta el, hogy a költségvetés kétharmadát a főpályázónak kellett vinni, ezért ők hozzávetőleg 200 milliót kaptak, a másik két konzorciumi partner pedig 50-50 milliót. Azt is Dr. Luttertől tudom, amiről a beszámolók, szakmai anyagok egy szót sem írtak, hogy a boglári művelődési ház vezetőváltás miatt lépett vissza, helyettük a pécsi VOKE szállt be. Az okokról, körülményekről ennyit lehet tudni – sajátos ambivalencia, hogy a szemesi főkonzorcium a vezetőváltás ellenére is üzemelt tovább, a boglári viszont kiszállt. Az azonban nem világos, hogy egy boglári általános iskola helyett miért választottak egy másik iskolatípust. A pécsi Eck Imre Alapfokú Művészeti Iskola ugyanis úgy működik alapfokú művészeti iskolaként, hogy a diákok alapvetően másik iskolák tanulói, ide pedig a művészeti csoportok óráira járnak a közoktatási tanítási idő után. A pécsi AMI azért nem tűnik szerencsés választásnak, mert a projekt nehéz élethelyzetű tanulókkal való kétéves foglalkozásra vállalkozott, hiszen az ő problémájuk a korai iskolaelhagyás – miközben a tandíjas művészeti iskolába, felteszem, nem halmozottan hátrányos helyzetű diákok járnak.
A kétéves projektről imponálóan terebélyes szakmai dolgozatok számolnak be részletekbe menően, és annak hatásairól úgy, hogy a szövegtengerben a világon semmi újszerű TIE folyamatról, módszerről, gyakorlatról nem olvastam. Egyébként pedig semmi baj nincs a jól beváltan építkező folyamatokkal – ha azokat okkal, céllal, átgondoltan, módszeresen végigvitték. A fotókról, illetve beszámolókból beazonosítható, általam megkérdezett előadóművészek úgy emlékeznek vissza, hogy ők részt vettek ugyan egy-egy alkalommal konkrét szakmai felkérést teljesítve, miközben a nagy egészre, a többéves projektre semmi rálátásuk nem volt. A konzorcium résztvevőinek az egymással való munkakapcsolata ekként hézagosnak és szakmailag esetlegesnek tűnik. Ezért vetem fel ismert szakemberek vezető szerepének, a kooperativitásnak és a programok megalapozott egymásra épülésének hiányát. Továbbá visszásnak találom, hogy az évtizedek óta minden létező szakmai elismerésben részesült, TIE-módszerben hatalmas gyakorlatot és valós tudást felhalmozott, illetve tovább is adó társulatok számára ezekben az években sem nyertek sehol ilyen jelentős forrást.
A beszámolóból az derült ki, hogy olyasmi történt a megvalósítás során, mint az építőiparban: az elnyert munkát az adott területen dolgozó alvállalkozók végzik, ám olyan véletlenszerűséggel vesznek részt a munkában, hogy az visszakövethetetlen, mivel egymásról, illetve a többiek tevékenységéről, sőt, a projekt komplexitásáról mit sem tudnak. A folyamat keszekuszaságát jelzi a sajátos pillanatokat is dokumentáló fotó, ahol például egy színművész láthatóan sportfoglalkozást tart (speciel ennek én rendkívül örültem, mert végre bizonyosságot nyert egy régi mániám, hogy a színész pont olyan multitasking személyiség, mint a tornatanár).
Hogyan és miért került egy többéves TIE-rendszerű új színházi nevelési módszer adaptálása, kiterjesztése a Balaton környékén projektbe futsal show vagy Pécsen Szentgyörgyi Romeo fitneszvilágbajnok produkciója? Talány. Az erről szóló szakmai magyarázat két bekezdését pedig fedje jótékony homály – pont elég, hogy én átestem a vonatkozó bullshitelésen. A szakmai beszámolókban azt írják, „A sportszerűség – a Fair Play – ekkor végig jelen volt a meccseken, hiszen az esetleges szabálytalanságok után a diákok mindig elnézést kértek a társaiktól.” Egyébként ez a mondat, azon kívül, hogy egy tárgyi tévedést közöl (ugyanis a sportjátékokban a szabálytalanságokról a sportági szabályok rendelkeznek), arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a gyerekek aranyosan játszottak. Szuper. A sportos részek ezért kerültek bele a TIE programba? Ez lenne az újszerűség? Én meg vagyok véve, hiszen a testnevelési játékoknak is van nevelési potenciáljuk, bár a sorversenyek hatékonyságát a korai iskolaelhagyás problematikájának kezelésében nem tudnám megindokolni (a sorverseny ráadásul általában sem túl szofisztikált formája a testnevelési játékok pedagógiai célú alkalmazásának). Azonban passzív részvételnek tűnik, hogy a diákokat minden valós tartalmi cél nélkül vitték futsalbemutatóra vagy a Filmfesztiválra és a szemesi Kaleidoszkóp Versfesztiválra is közönségként. A beszámoló szerint a „pályázati projekt keretében csatlakozó diákok számos értékes program részesei lehettek”. A projekt részévé tett programokra, ha okot és célt nem is tudok mondani, a megvalósítók személyes küldetése talán magyarázattal szolgál.
A Balaton körül is hétköznapinak kellene lennie, hogy az iskolások rendszeresen találkozzanak olyan előadóművészeti és/vagy TIE produkciókkal, mint amilyenekkel szerencsés diákok évtizedek óta találkoznak is. Ez a projekt utólag azonban olyasminek tűnik, mint amikor valaki összerántja a kedves kollégáit, barátait – amit önmagában nem is kifogásolok, mindenki dolgozzon azokkal, akikben bízik –, az viszont kifogásolható, hogy ennyi pénzért semmi különös nem történt, eredeti aztán pláne nem.
(Forrás: Revizor Online)
